FÜST - TÖMJÉN - FRANGIPANI

„Fölszállott a füsttel az illat, föl az istenek trónusáig / s az égiek sűrű rajokban gyűltek az áldozat helyére." (idézet a Gilgamesből)

Ha a parfümök eredetét kutatjuk, és az írott történelem előtti időkre, azaz 5000 évnél régebbre tekintünk vissza, részben feltételezésekre kell hagyatkoznunk. Maga a „per fumum” kifejezés is utal arra, hogy az ember már réges-rég intenzíven együtt élt az illatokkal és megosztotta őket az istenekkel. A felsőbbrendű hatalomnak mindig a legértékesebb járt: az illatos anyagok az áldozati szertartások részeivé váltak. Hamar felfedezték, hogy hő hatására a gyanták és balzsamok különösen intenzíven hatnak, ezért tűz fölött melegítették őket, s ezek az illatok „per fumum”, azaz a füst által, a füstön át jutottak az isteni szaglószervhez. Ebben már az a felismerés is nyilván benne volt, hogy a szagló érzékszervre csak gáznemű anyagok hatnak. A civilizáció fejlődésével az illatos anyagok foglalták el az állati áldozatok helyét, ez előnyösebb volt az embereknek is: a hús megmaradt nekik, az illatokat pedig ők is élvezhették. A füst által nyert illat így lett az emberiség egyik kultúrkincse, és így indult el több évezredes útján.

Az első „parfümfajta” a tömjén volt, amely megtestesítette istent vagy megpróbált a kedvében járni, kiengesztelni. Az ősi vallások és az illatok kapcsolatát mutatja a frangipani virág kultusza is, melynek eredeti hazája Közép-Amerika és a nyugat-indiai szigetvilág. A dél-amerikai Amazonas vidékén az őslakók a frangipani tejnedvével hatásosan gyógyítottak súlyos bőrgyulladásokat. Az indiánok szent növényként tisztelték, Mexikóban és Peruban pl. halállal lakolt, aki csak megszagolta a frangipanit, ugyanis az kizárólag az istenek áldozati ajándéka volt.  A frangipanit Délkelet-Ázsiában, Ceylon szigetén és Indiában szívesen ültetik a templomkertekbe, különösen a buddhisták és a muzulmánok, virágaival oltárokat, szobrokat díszítenek.

(A híres olasz illatszerkészítő, Mauritius Frangipani, a XVI. században élt olasz mester először oldotta fel égetett szeszben az illatanyagokat, így tulajdonképpen Ő a mai értelemben vett parfüm feltalálója, s az Ő nevéből származik a frangipani növény neve is.)

Az illatos anyagoknak és azok készítésének ismeretét bizonyítottan legkésőbb az i.e. IV. évezredre lehet visszavezetni. A sajtolási, kifőzési, szárítási, porítási technika, a zsírban történő oldás, sőt: egy egyszerűbb desztillálási módszer már jóval időszámításunk előtt ismert volt.
Az ókori szépítkezési és illatosítási szokásokról már több ismeretünk van. Kínától Egyiptomig, a régi Perzsiától az antik Rómáig sok-sok kozmetikai módszert ismertek és használtak. A mai ember számára sokszor groteszknek tűnő módon, mértéktelenül használták az illatszereket: a tehetősebbek illatosított vízben fürödtek, de nem csak testüket, hajukat balzsamozták, hanem ruhaneműiket, ágyaikat, házukat, hintójukat, sőt még lovaikat is illatosították. Az ókori uralkodók azonban nem vették jó néven, ha országuk drága devizái eltűnnek az illatszergyártó országokban, ezért megtiltották és büntetéssel sújtották külföldi illatszerek behozatalát és használatát (pl. Athénben és Rómában). Ilyen tilalom azóta csak egyszer fordult elő a parfümök történetében: a puritán Angliában, 1770-ben, amikor szigorú törvénnyel megtiltották mindenféle illatszer és parfüm használatát mint bűnre csábító, gyakran varázslatszámba-menő, titkos szereket.

Hérodotosz görög történetírónak köszönhetően megbízható ismereteink vannak a szomszéd kis-ázsiai népek és az egyiptomiak illatszereiről, elsősorban a tömjén és a mirha előállításáról. Egyiptomban olajokból bedörzsölésre alkalmas illatszereket készítettek, a nők szemöldöküket korommal vagy más festékkel, alsó szemhéjukat zöld színű malachittal festették. Az egyiptomi kozmetika fejlettségéről a feltárt királysírok és a múmiák mellett talált tárgyak, csodálatos illatszertartóik is tanúskodnak. A minden területen fejlett ókori Görögország inkább csak elméleti-filozófiai ismeretekkel gyarapította a kémia tudományát, viszont a szerelem- és szépségkultusz okán a görögök szépségápolási kultúrája is igen fejlett volt, Athén virágkora talán az illatszerek első mértéktelen divathullámát hozta el.

A Földközi-tenger menti Alexandriában, ahol a keleti és nyugati tudomány találkozott és egyik virágkorát élte, i.e. 100 körül a cédrusolaj desztillálását már úgy végezték, hogy a lepárlóedényből felszálló gőzöket fölé tartott gyapjútömeggel felfogták, az illékony anyagok a melegítés hatására a folyadékból eltávoztak és cseppfolyósodtak a bolyhos anyagon. A lepárlás termékeit ezután sajtolás útján nyerték ki. Zószimosz, Egyiptomban született görög alkimista a „Vegyi eszközökről és kemencékről” szóló könyvében már olyan fejlett desztillációs berendezést ír le, melynek alapelvét ma is használják.

A római szépségápolás szintén érdemel néhány szót: mind Róma virágzása, mint hanyatlása idején a mértéktelen kozmetika volt jellemző, a rómaiak hajukat majorannával, arcukat kakukkfűvel, karjukat mentával illatosították.

Európa mind kulturális, mind tudományos téren eközben még mindig az igazak álmát aludta, amikor Kína és Arábia kiváló tudósainak már igen korszerű higiéniás és orvosi ismereteik voltak. Ismerték a gyógynövények gyógyító hatását, és számos növényi, állati kivonatot állítottak elő terápiás és orvosi célokra.

Mohamed próféta azt állította, hogy a parfümök keltik életre gondolatait. Az arab alkímia, amely a VIII-IX.században élte virágkorát, exportálta a tudósok két nagy álmát is a középkori Európába: a bölcsek köve és az élet-elixír megtalálását. Az évszázadokon át lankadatlanul, a legnagyobb titokban, ám mégis sikertelenül zajló kísérletek fő célja az arany előállítása volt mindenféle fémből. Ehhez egy mágikus erejű anyagra volt szükségük: a bölcsek kövére, amely minden fémet arannyá tud alakítani. Az alkimisták ugyan soha nem találták meg a csodakövet és az örök életet adó, mindent gyógyító életelixírt, azonban meddő kísérleteik hozzájárultak a gyakorlati kémia fejlődéséhez, és mintegy melléktermékként olyan eljárások is születtek, melyek a parfümkészítést tökéletesítették. Ezen technológiák közül az egyik legfontosabb a desztilláció volt. Európa tehát nem csak a puskaport, a selymet és a porcelánt kapta Keletről, hanem az illatszergyártás számára nélkülözhetetlen desztillációs eljárást is.