Furcsa, mert hol imádom, hogy hozzá sem nyúlok hetekig. Amikor éppen csak kínomban fújom, mert nem jut jobb eszembe, akkor is kis idővel a kifújás után megállapítom, hogy "jaj, de finom".  Régies, púderes, száraz, aldehides, összetett, mégsem tudom az összetevőit az orrommal szétválasztani. Kétségkívül az egyik legegyedibb parfüm ma a piacon, de nem mindenki  érti meg. Tudni kell viselni, de ez nem a kísérő ruhát határozza meg, vagy a viselője korát, társadalmi helyzetét jelenti. Hanem valamilyen cinkos összekacsintást, átlényegülést, időutazást a huszadik század első felébe. Akinek ez nem megy, az csak egy büdös, nyanyás parfümöt fog benne látni. Sevész, nekik ott vannak a kis lepkefingok vagy az orrcimpa összeragasztóan édes tucatillatok. 

Duplán furcsa a viszonyunk,  mert elvileg gyűlölnöm kellene. Ugyanis életem egyik legszomorúbb története kapcsolódik hozzá, vagyis a vintage változatához (kivételesen nincsen nagy eltérés a régi és az új között). Nem gyűlölöm mégsem, és nem is szomorkodom, amikor magamra fújom. Talán azért, mert pontosan ugyanúgy az életem része, édes-keserű társam, a sejtjeimbe olvadt valóság álomköntösben, mint az a csúnya sztori.